galéria
programok
AZ IDŐ LEGÚJABB CÁFOLATA
Kortárs műalkotások az Irokéz Gyűjteményből 1988-2008
Megnyitó:
2008. október 30. 19:00
Megtekinthető:
2008. október 31. - 2009. február 1.
Helyszín:
Magyar Nemzeti Galéria, A épület
A Magyar Nemzeti Galériában 2008. október 31-től látható kiállítás a kortárs magyar képzőművészet egyik legjelentősebb hazai magángyűjteménye, az Irokéz Gyűjtemény anyagából mutat be válogatást. Az Irokéz Gyűjtemény neve a két tulajdonos, Pados Gábor és Pajor Zsolt által alapított Írókéz Papír- és Írószer Nagykereskedelmi cég nevéből származó szójáték. A gyűjtemény, amely már 2001-ben Szombathelyen és a Műcsarnokban is bemutatkozott, a két fiatal szombathelyi üzletember-tulajdonos szándéka szerint az 1990 körül színre lépő fiatal művésznemzedékkel kezdődően mutatja be a kortárs magyar művészet alakulását.
A kollekció magvát az Újlak Csoportnak és vonzáskörének (Ádám Zoltán, Farkas Gábor, Szarka Péter, Komoróczky Tamás, Németh Hajnal, Ravasz András stb.) munkái alkották, melyek mára fontos művészettörténeti kordokumentumokká, az erről az időszakról folytatott szakmai dialógus tárgyaivá váltak. Pados és Pajor a kezdeti és az azt követő időszakban olyan műformák és műtípusok – digitális printek, installációk és videók – gyűjtésére is vállalkozott a hagyományos olaj-vászon munkák, grafikák vagy szobrok mellett, amelyeket a nemzetközi múzeumi szakma és műkereskedelem már elismert és befogadott, viszont a hazai múzeumi és magángyűjteményekben még nem, vagy csak később jelentek meg.
Az ezredforduló környékén magától értetődően merült fel a kérdés: hogyan és milyen irányban bővíthető, egészíthető ki az addigi anyag? A megoldást a nemzedéki kereteken való túllépés, illetve az addig is jellemző szemléletmód, attitűd kiterjesztése jelentette: a kortárs fogalma így éppúgy magában foglalja a pályakezdőkre irányuló figyelmet (Batykó Róbert, Tarr Hajnalka, Szájjal és Aggyal Festők), mint a középgeneráció megerősítését (Várnai Gyula, Szűcs Attila, Varga Ferenc), vagy egy visszamenőlegesen is viszonyítási pontul szolgáló alkotó (St. Auby Tamás – TNPU), illetve munka (Nemes Csaba) beemelését. A gyűjtemény profilja elég rugalmas ahhoz, hogy felölelje olyan, a jelenlegi művészeti élet keretei közé nehezebben beilleszkedni képes művészek munkáit is, mint például Szigeti András, Halász Péter, Uglár Csaba vagy Ferenczi Róbert. Karakterét továbbra is a fiatal nemzedékek progressziója határozza meg, de eközben egy szélesebb tematikai és műfaji körben is bővül.
A Magyar Nemzeti Galériában tervezett kiállítás ezt a következetes, a művészeti közeg változásaira érzékenyen reagáló gyűjtemény-gyarapító munkát kívánja dokumentálni. Ugyanakkor a kollekcióba bekerült munkákból kiindulva, azokat csoportosítva szeretné felvázolni a közelmúlt magyar művészetének és a kortárs tendenciáknak egy lehetséges, a 90-es évek elejétől napjainkig terjedő olvasatát. A kiállítás arra keresi a választ, hogy a gyűjtő személyisége, a korszak(ok) és a művek milyen módon reflektálnak napjaink gyors gazdasági-társadalmi és kulturális változásaira.
Nyilván ezzel a sokszínűséggel, a párhuzamos megközelítésmódok egyidejű jelenlétével magyarázható a 2001-es bemutatkozás óta megduplázódott gyűjtemény időnként meglepő végletessége is: a harsányan abszurd és groteszk – néhol a horror, néhol pedig az infantilizmus határát súroló – munkák mellett az alternatív univerzumok változékony és dekoratív világai, illetve az időigényes, elmélyedést igénylő terek sajátosan erősítik és ellenpontozzák egymást. A talán a megszokottat meghaladó mértékben felvállalt szubjektivitás rizikója teszi mintaszerűvé és izgalmassá ezt a gyűjteményt. Ez a magatartás példát is mutat, hiszen az üzleti világban megjelentek azok a személyek, akik a kortárs kultúra aktív formálói, szereplőinek elkötelezett segítői. Ezt a tevékenységüket nyilvánosan, azzal az igénnyel végzik, hogy a gyűjtött alkotások láthatók és hozzáférhetők legyenek a szakma és a szélesebb közönség számára is, így bizonyos értelemben klasszikus múzeumi feladatokat is ellátnak.
Az Irokéz Gyűjtemény természetesen nem törekszik a hazai művészet valamennyi irányzatának bemutatására, hanem inkább tovább erősíti és árnyalja a gyűjtemény eddig kialakult koncepcióját, amely a felfedezés, a bemutatás, a kulturális állásfoglalásra törekvés igényével jellemezhető. Mindezekből következnek a jelenlegi hazai gyűjtemények többségéhez képest jól körvonalazható egyedi vonásai, amelyek révén közelebb áll olyan intézmények gyűjtő- és kiállításpolitikájához, mint például a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet. A személyes indíttatásból kibontakozó, immár két évtizedes művészetpártolási és gyűjtési tevékenységet, az aktív, alakító részvételt visszaigazolják az időközben elismertté vált alkotók hazai, valamint külföldi kiállítási szereplései, illetve köz- és magángyűjteményi jelenléte.
A kiállításhoz kétnyelvű katalógus is készül, amely a gyűjteményt elemző tanulmányokat (Andrási Gábor, Petrányi Zsolt, Szoboszlai János), valamint a bemutatott munkák fotóit, jegyzékét, illetve alkotóik életrajzi adatait is tartalmazza. A készülő katalógus szerkesztője Kozma Zsolt, a kiállítást a Magyar Nemzeti Galéria részéről a Jelenkori Gyűjtemény munkatársa, Százados László gondozza.
A tervek között szerepel a kiállítás záróeseményeként egy konferencia megszervezése is, amely a rendszerváltás utáni korszak (1990–2008) művészeti tendenciáinak, irányzatainak áttekintésével foglalkozna.
Az Irokéz Gyűjtemény anyagát és történetét a www.irokezcollection.hu weboldal ismerteti részletesen.
A megnyitón elhangzott szöveg:
Jó estét Hölgyeim és Uraim! Nincs vége a festészetnek.
Folytatás van. Szelídebb, vagy radikális vég nélküli folytatás. Tisztelt ünneplő Közönség, nincs vége semminek!
Ennek a felismert bizonyosságnak számomra legfrissebb, és mondhatom lenyűgöző igazolása éppen ez a kiállítás. Lenyűgöző! Ezt a gyűjteményt nyitottan és elfogulatlanul szemlélve – és persze ha a mindennapok jeleit, üzeneteit nem struccként fogadjuk, vagy éppen értetlenségből kovácsolt pajzsokkal védekezünk, nos, akkor valóban – bizonyságként élhetjük meg, hogy a festészet – dacára az ismétlődő, fel-feljajduló gyászbeszédeknek – él és virul.
Nem mellesleg, örömmel tölt el, hogy a reneszánsz év talán legváratlanabb célba talált rendezvénye ez a kiállítás, hiszen korunkban és hazánkban a kortárs műgyűjtés valóban reneszánszát éli. Csak aki vak, nem veszi észre ami zajlik.
Épp ezért dicséret és köszönet illeti e kiállítás befogadóját, a Magyar Nemzeti Galériát, hogy e kiemelt kulturális rendezvénysorozat egyik oszlopává emelte ezt az eseményt.
Úgy 35 évvel ezelőtt az volt az érzésem, azt gondoltam, hogy mindent tudok, amit tudni lehet a gyűjtésről. Ez az érzésem természetesen nem volt kikezdhetetlen, sőt abszolút megalapozatlan volt. Mindazonáltal ez az ifjonti hevület – ma is úgy látom – jó útra terelt, s meg is tartott azon. A megtalált úton való járás biztonságának erejét látom Pados Gábor és Pajor Zsolt imponáló eredményeiben, és jelentős tartalékokat érzek irigylésre méltó, és számomra példa nélkül álló együttműködésükben. Isten éltesse őket!
Régi vesszőparipám – jól összeszoktunk már – a gyűjtemények már-már vészes szabadsághiánya.
Nahát erről a bilincsről Pados és Pajor mintha soha nem is hallott volna, szabadok, mint a madár!
A gyűjteményépítés kívülről monológnak tűnik. (Jóhiszeműen szemlélve számomra így mutatkozik meg.) Ugyanakkor a gyűjteményépítő, esetünkben gyűjteményépítők érezhetik úgy, hogy párbeszédet folytatnak – nem kisebb egységgel, mint – a világgal. Monológok pedig vannak szárnyalók, révetegek fennköltek, félszegek, feledhetők, stb. A párbeszédek – akár a világgal is – hasonlóképpen. Mint Gerhes Gábortól tudjuk, létezik „letakart párbeszéd” is.
Hölgyeim és Uraim, örvendezzünk! E gyűjtemény építői érzékeny, józan, ambiciózus, invenciókban gazdag fiatal emberek. Sok-sok minden vár még rájuk, lehet, hogy kezükben a kulcs, a jövő múzeumának kulcsa. És lehet, hogy régimódian, de szívesen nevezem ezt az intézményt a Művészetek Templomának – amely minden bizonnyal más arcot ölt majd (esetleg rá sem ismerünk, annyi baj legyen), hiszen egészen más igényű műveket kell, hogy falai közt őrizzenek, mutassanak föl, tegyenek „olvashatóvá” a szorgos és odaadó, a hasonlóan ambiciózus és invenciózus templomszolgák.
Tisztelt Megnyitó Közönség!
Az „Aranykort” évezredek óta temeti, citálja és temeti az emberiség. Szerintem pedig e hajdanvolt „egyszervolt” folyamatos jelenü, amelynek igazát, mézét és aranyát mindannyian megéljük a magunk rendelt idejében.
Tényleg felpörgött korban élhetünk, ha már a kivételes Kolozsváry-gyűjtemény is csupa holt festő művének nemes kikötője. Deák Dénes, Vasilescu János, Radnai Béla gyűjteménye a szemünk láttára vált hagyományosan-holt múzeumi tétellé.
Hölgyeim és Uraim! Az Irokéz Gyűjtemény egy hallatlanul pezsgő, bátor, izgalmas és vonzó szellemi építmény, alighanem egyedülálló kreáció. Biztos vagyok benne, hogy e gyűjtemény építői is megtanulják, ha ugyan már nem tudják (mert mindnyájunk közös tudásává kell legyen), hogy a művek birtoklása nem ér véget a tulajdonlás megszűntével. Kívánom és várom, hogy a működésük során születő felismeréseikkel, lényegi tudnivalókkal gazdagítsanak engem is, más gyűjteményépítőket is, és segítsék a megértést a képzőművészetek egyre táguló, száz nyelven beszélő világában. Igen nehéz projekt, tisztelt Hallgatóság!
És persze, ha valami nagyon fáj, érezhetjük úgy, hogy vége… hogy vége van, vége lett valaminek – visszahozhatatlanul. Korniss Dezső már a reneszánszot hanyatlásnak tartotta, és hányszor és mi mindent tagadtak és haladtak meg, temettek már a világon! Apák és fiak harcából minden generációnak kijut, s a végeredmény megjósolható.
Tisztelt Hallgatóság!
„Ötzi”, (a jégbefagyott) halálával nem múlt ki az emberiség, és minő szerencsénk, hogy életét dokumentálta a halála! A „jégbefagyott gyűjtemények” jelentősége talán nem kevésbé fontos a jövő számára. Akárhogyan is, a magam részéről biztos vagyok benne, hogy az Irokéz Gyűjtemény szellemi folytatói megszülettek már, s hogy túl vannak már a csecsszopó koron.
Hölgyeim és Uraim, a Napnál világosabb, hogy nincs vég, hogy a folytatás örök. Isten éltesse Mindnyájukat, Isten éltessen Benneteket!
Diszel, 2008. október
Vörösváry Ákos