az irokéz gyűjtemény színre lépése
senki földjén
Pados Gábor és Pajor Zsolt szombathelyi, de Budapesten is élő és dolgozó üzletemberek a szintén szombathelyi Szarka Péter közvetítésével ismerkedtek meg a 90-es évek elején azzal a nemzedékkel, amely a 80-as évek második felében járt a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, pontosabban azzal a társasággal, akik megalakították az Újlak csoportot, valamint az ezek holdudvarába tartozó művészekkel. Azokkal, akik tanulmányaik idején a 80-as évek "budapesti szubkultúrájához" kötődtek, tehát akik a rendszerváltás előtti időszakban szocializálódtak, de az évtized fordulóján elkezdődött társadalmi-gazdasági átmenet hatására megváltozott kulturális kontextusban kezdték el művészi pályafutásukat.
E művésznemzedékeknek - a korábbi évtizedekkel összehasonlítva - már sokkal nagyobb esélye volt arra, hogy külföldi utak vagy publikációk révén friss információkat szerezzen a nemzetközi művészeti életről. Olyannyira, hogy alkotásaik referencia-körét és kontextusát már kiterjesztették a nemzetközi kortárs művészetre. A többségükben festészeti tanulmányokat folytató hallgatók művészeti fejlődését - többek között - a 80-as években domináns "új szenzibilitás" vagy "új festőiség" áramlataival való szembenállás jellemzi. Erre utal az, hogy többségük az évtized fordulóján vagy átmenetileg, vagy végleg felhagy a festészettel, s az installáció, a plasztika, a helyspecifikus mű, a zene, a video és/vagy a film műfajaiban alkot (pl. Ádám Zoltán, Komoróczky Tamás, Szarka Péter, Ravasz András, vagy a kortárs és hasonló utat bejáró Nemes Csaba, Veress Zsolt és Kiss Péter). Ennek oka nem csak az aktuális festészeti tendenciával kapcsolatos szkepszis, de az említett médiumok kihívása vagy egyre könnyebb hozzáférhetősége, s az az igény is lehet, hogy a művészet és a művész társadalmi-kulturális státuszát analizálják, újrafogalmazzák. Bár nem volt szükségszerű, ez a magatartás mégis a tradícionális értelemben vett táblaképtől való átmeneti eltávolodást eredményezte. Ezen alkotók művészetét a politikai-gazdasági rendszerváltás összes kulturális hatása és a művészként való társadalmi lét problematikája egyszerre határozta meg. A 90-es évek megújuló kulturális kontextusában (a politikai-gazdasági rendszerváltás évtizede ez!) állandóan megkérdőjeleződtek a képzőművészként való lét lehetőségei, annak értelme, szerepe a társadalomban. Az évtized elejének eufóriájában mind a művészek, mind a szakértők a magyar művészet hazai sikerében és nemzetközi áttörésében bíztak, s hogy ez elmaradt, a csalódottság még az évtized közepén is éreztette hatását. A fiatalabb, művészi pályáját éppen megkezdő nemzedék kénytelen volt szembenézni a kortárs művészeti termés kvalitásával és kvantitásával kezdeni mit nem tudó múzeumi infrastruktúra fejletlenségével, kortárs művészetre szakosodott szakembergárda kis létszámával, az e szituációból eredő önmenedzselési kísérletek problémáival, a vásárlóerő híján szűkkeblű kereskedelmi galériák korlátozott kapacitásával, s a nemzetközi művészeti élet könyörtelen játékszabályaival. Egyfajta senki földjén születtek alkotásaik, amelyek - bár jelentős hazai és külföldi kiállításokon is szerepeltek - nem köz- vagy magángyűjteményekbe kerültek, hanem legtöbbször a művész tulajdonaként az alkotók műtermében vagy lakásán halmozódtak fel, s nem váltak a kulturális közélet részeivé - szemben a fiatal írók vagy filmesek műveivel. Pados Gábor és Pajor Zsolt vásárlásai kivételt jelentettek, ugyanakkor csak egy szűk kört, elsősorban az Újlak csoportot és az a körül felbukkanó művészeket érintették.
(Szoboszlai János)
